ditke61

njeditke@gmail.com

Gobelin: A gobelin színes gyapjúból szőtt és képpel vagy képszerű dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevű párizsi kelmefestű családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. 

A népszerűségéből mit sem vesztő házi készítésű lakásdíszek készitőjüknek és ajándékozottjuknak is egyaránt élményt szerez. A goblein pedig igazán sajátos hangulatot teremt. 


Stílusában nagyon hasonlít a fali szőttesekre, ám a kárpitokkal ellenben ezek az úgynevezett kanavára vastag, tompa hegyű tűvel, legtöbbször gyapjúfonállal öltve készülnek. A kanavák sokfélék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szeműig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet sok esetben gazdag színvilágban pompázó, előre nyomott (festett) motívumok díszítenek. 

A gobelin kézimunkák királynőjének tartott tűgobelinek - bár már önmagukban is szemet gyönyörködtetőek - ötvösök, bútorkészítők, ékszerészek és bőrdíszművesek segítségével a magyar hagyományokat egyesítik: brossokat, gombokat, bútorokat, színházi táskákat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, melyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek. 

Ezeket a keresztszemes öltésen alapuló lakásdíszítésre szolgáló textíliákat egyes történészek szivesen eredeztetik az ősmagyarok sátraiból, míg más források szerint nálunk csak a középkorban vált népszerűvé. Állítólag az első gobelinek a XVI. században jelentek meg Franciaországban, a párizsi Mouffetard-utcában. Készítőik Jean és Philibert Gobelin kelmefestő testvérpár voltak, kik műhelyükben azért készítették ezeket a portékákat, hogy az akkoriban nagyon divatos olasz festészettel keljenek versenyre. Céljuk az volt, hogy a gazdag főúri lakosztályok számára készítsenek kárpitokat. 

A ragyogó üzleti lehetőséget felismerve, 1662-ben IV. Henrik minisztere, bizonyos Colbert az egész műhelyt felvásárolta, és helyén Királyi Manufaktúrát alapított. A hely ettől kezdve már nemcsak a gobelin-készítőknek, de az asztalosoknak és az ékszerészeknek is otthont adott, minek hatására az egyes művészetek ötvöződni kezdtek egymással. Azóta már ugyan évszázadok teltek el, de a franciák annyira ragaszkodnak a Gobelin-fivérek nevéhez kötődő tradícióhoz, hogy még ma is csak és kizárólag az egykori manufaktúra és annak leszármazottjai kezéből kikerült alkotásokat tekintik igazi gobelineknek. A többit - nemes egyszerűséggel - csak egyszerű falikárpitnak (tapisserie) titulálják. 



A goblein lelke az ábra, melyek gyakran vallási vagy irodalmi területről (lovagregények, szerelmes költészet) érkeztek. A rajzokat kezdetben az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak később kezdték alyukasztásos technikát alkalmazni. Ennek eljárása az volt, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot és azon keresztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Később már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet. 

Nálunk a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk először olyan fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Egyes történészek szerint ezek a kárpitok az ősmagyarok sátraiból származnak, de ezeknek a nézeteknek ellentmondanak azok a források, amelyek szerint a szövés művészete hazánkban csak a középkorban terjedt el. Elődeink hétköznapjaiban mindenesetre a legdrágább műalkotások közé tartoztak ezek a szövőszékekből kikerült kárpitok, mivel a fonal akkoriban rendkívül drágának minősült. Értékét pedig csak növelte az, hogy a különleges technikával készült szőtteseket csak nagyon kevesen tudták elkészíteni. 
Aki mégis értett hozzá, nagy becsben részesült, és megengedhette magának, hogy különleges díszruhába öltözve végezze munkáját. A gobelinképek mintáiul olyan festőóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József. 

Legnépszerűbbé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetőségét. Tömeges gyártásba először Németország kezdett, Berlinben voltak először láthatók az előfestett, géppel nyomott minták, kivarrható képek. 
A goblein - a felgyorsult tempó, rohanós hétköznapok ellenére - máig sem veszített népszerűségéből. Széles választékban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítő és számos változatában.Gobelin: A gobelin színes gyapjúból szőtt és képpel vagy képszerű dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevű párizsi kelmefestű családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. 

A népszerűségéből mit sem vesztő házi készítésű lakásdíszek készitőjüknek és ajándékozottjuknak is egyaránt élményt szerez. A goblein pedig igazán sajátos hangulatot teremt. 


Stílusában nagyon hasonlít a fali szőttesekre, ám a kárpitokkal ellenben ezek az úgynevezett kanavára vastag, tompa hegyű tűvel, legtöbbször gyapjúfonállal öltve készülnek. A kanavák sokfélék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szeműig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet sok esetben gazdag színvilágban pompázó, előre nyomott (festett) motívumok díszítenek. 

A gobelin kézimunkák királynőjének tartott tűgobelinek - bár már önmagukban is szemet gyönyörködtetőek - ötvösök, bútorkészítők, ékszerészek és bőrdíszművesek segítségével a magyar hagyományokat egyesítik: brossokat, gombokat, bútorokat, színházi táskákat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, melyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek. 

Ezeket a keresztszemes öltésen alapuló lakásdíszítésre szolgáló textíliákat egyes történészek szivesen eredeztetik az ősmagyarok sátraiból, míg más források szerint nálunk csak a középkorban vált népszerűvé. Állítólag az első gobelinek a XVI. században jelentek meg Franciaországban, a párizsi Mouffetard-utcában. Készítőik Jean és Philibert Gobelin kelmefestő testvérpár voltak, kik műhelyükben azért készítették ezeket a portékákat, hogy az akkoriban nagyon divatos olasz festészettel keljenek versenyre. Céljuk az volt, hogy a gazdag főúri lakosztályok számára készítsenek kárpitokat. 

A ragyogó üzleti lehetőséget felismerve, 1662-ben IV. Henrik minisztere, bizonyos Colbert az egész műhelyt felvásárolta, és helyén Királyi Manufaktúrát alapított. A hely ettől kezdve már nemcsak a gobelin-készítőknek, de az asztalosoknak és az ékszerészeknek is otthont adott, minek hatására az egyes művészetek ötvöződni kezdtek egymással. Azóta már ugyan évszázadok teltek el, de a franciák annyira ragaszkodnak a Gobelin-fivérek nevéhez kötődő tradícióhoz, hogy még ma is csak és kizárólag az egykori manufaktúra és annak leszármazottjai kezéből kikerült alkotásokat tekintik igazi gobelineknek. A többit - nemes egyszerűséggel - csak egyszerű falikárpitnak (tapisserie) titulálják. 



A goblein lelke az ábra, melyek gyakran vallási vagy irodalmi területről (lovagregények, szerelmes költészet) érkeztek. A rajzokat kezdetben az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak később kezdték alyukasztásos technikát alkalmazni. Ennek eljárása az volt, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot és azon keresztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Később már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet. 

Nálunk a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk először olyan fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Egyes történészek szerint ezek a kárpitok az ősmagyarok sátraiból származnak, de ezeknek a nézeteknek ellentmondanak azok a források, amelyek szerint a szövés művészete hazánkban csak a középkorban terjedt el. Elődeink hétköznapjaiban mindenesetre a legdrágább műalkotások közé tartoztak ezek a szövőszékekből kikerült kárpitok, mivel a fonal akkoriban rendkívül drágának minősült. Értékét pedig csak növelte az, hogy a különleges technikával készült szőtteseket csak nagyon kevesen tudták elkészíteni. 
Aki mégis értett hozzá, nagy becsben részesült, és megengedhette magának, hogy különleges díszruhába öltözve végezze munkáját. A gobelinképek mintáiul olyan festőóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József. 

Legnépszerűbbé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetőségét. Tömeges gyártásba először Németország kezdett, Berlinben voltak először láthatók az előfestett, géppel nyomott minták, kivarrható képek. 
A goblein - a felgyorsult tempó, rohanós hétköznapok ellenére - máig sem veszített népszerűségéből. Széles választékban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítő és számos változatában.Gobelin: A gobelin színes gyapjúból szőtt és képpel vagy képszerű dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevű párizsi kelmefestű családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. 

A népszerűségéből mit sem vesztő házi készítésű lakásdíszek készitőjüknek és ajándékozottjuknak is egyaránt élményt szerez. A goblein pedig igazán sajátos hangulatot teremt. 


Stílusában nagyon hasonlít a fali szőttesekre, ám a kárpitokkal ellenben ezek az úgynevezett kanavára vastag, tompa hegyű tűvel, legtöbbször gyapjúfonállal öltve készülnek. A kanavák sokfélék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szeműig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet sok esetben gazdag színvilágban pompázó, előre nyomott (festett) motívumok díszítenek. 

A gobelin kézimunkák királynőjének tartott tűgobelinek - bár már önmagukban is szemet gyönyörködtetőek - ötvösök, bútorkészítők, ékszerészek és bőrdíszművesek segítségével a magyar hagyományokat egyesítik: brossokat, gombokat, bútorokat, színházi táskákat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, melyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek. 

Ezeket a keresztszemes öltésen alapuló lakásdíszítésre szolgáló textíliákat egyes történészek szivesen eredeztetik az ősmagyarok sátraiból, míg más források szerint nálunk csak a középkorban vált népszerűvé. Állítólag az első gobelinek a XVI. században jelentek meg Franciaországban, a párizsi Mouffetard-utcában. Készítőik Jean és Philibert Gobelin kelmefestő testvérpár voltak, kik műhelyükben azért készítették ezeket a portékákat, hogy az akkoriban nagyon divatos olasz festészettel keljenek versenyre. Céljuk az volt, hogy a gazdag főúri lakosztályok számára készítsenek kárpitokat. 

A ragyogó üzleti lehetőséget felismerve, 1662-ben IV. Henrik minisztere, bizonyos Colbert az egész műhelyt felvásárolta, és helyén Királyi Manufaktúrát alapított. A hely ettől kezdve már nemcsak a gobelin-készítőknek, de az asztalosoknak és az ékszerészeknek is otthont adott, minek hatására az egyes művészetek ötvöződni kezdtek egymással. Azóta már ugyan évszázadok teltek el, de a franciák annyira ragaszkodnak a Gobelin-fivérek nevéhez kötődő tradícióhoz, hogy még ma is csak és kizárólag az egykori manufaktúra és annak leszármazottjai kezéből kikerült alkotásokat tekintik igazi gobelineknek. A többit - nemes egyszerűséggel - csak egyszerű falikárpitnak (tapisserie) titulálják. 



A goblein lelke az ábra, melyek gyakran vallási vagy irodalmi területről (lovagregények, szerelmes költészet) érkeztek. A rajzokat kezdetben az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak később kezdték alyukasztásos technikát alkalmazni. Ennek eljárása az volt, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot és azon keresztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Később már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet. 

Nálunk a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk először olyan fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Egyes történészek szerint ezek a kárpitok az ősmagyarok sátraiból származnak, de ezeknek a nézeteknek ellentmondanak azok a források, amelyek szerint a szövés művészete hazánkban csak a középkorban terjedt el. Elődeink hétköznapjaiban mindenesetre a legdrágább műalkotások közé tartoztak ezek a szövőszékekből kikerült kárpitok, mivel a fonal akkoriban rendkívül drágának minősült. Értékét pedig csak növelte az, hogy a különleges technikával készült szőtteseket csak nagyon kevesen tudták elkészíteni. 
Aki mégis értett hozzá, nagy becsben részesült, és megengedhette magának, hogy különleges díszruhába öltözve végezze munkáját. A gobelinképek mintáiul olyan festőóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József. 

Legnépszerűbbé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetőségét. Tömeges gyártásba először Németország kezdett, Berlinben voltak először láthatók az előfestett, géppel nyomott minták, kivarrható képek. 
A goblein - a felgyorsult tempó, rohanós hétköznapok ellenére - máig sem veszített népszerűségéből. Széles választékban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítő és számos változatában.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat